Íme egy zenekar rengeteg tagcserével, slágerek nélkül, elég nehezen fogyasztható zenével és óriási nimbusszal. Történetük és mai napig tartó jelenlétük bizonyíték arra, hogy a rockzenében nem kell mindig listás dalokat szállítani, zenei megalkuvásokat tenni,  a pillanatnyi örömök és sikerek mellett, létezik más út is.

1969-ben alakultak, Robert Fripp, Michael Giles, Greg Lake (később ELP), Ian McDonald, Pete Sinfield volt az alapító gárda és elhatározták, hogy progresszív rockot fognak játszani. A közönség és a szaksajtó mindvégig nagyon érdeklődött a csapat iránt, minden megmozdulásuk figyelem tárgya lett, amelyhez hozzá tett Fripp különc stílusa, viselkedése és meglepő nyilatkozatai. Zenéjükben stílusok özöne fedezhető fel, a progresszív, a jazz, a pszichedelikus, az új hullám, a metál, a folk elemei mind fellelhetők, de a klasszikus zene is teret kap, a ’7o-es évek elején például Stravinsky hatása alatt álltak. Ők honosították meg a mellotront és egyéb különleges zenei hangzásokat is bevetettek. Bemutatkozó albumuk, az In the Court of the Crimson King a progresszív zene mérföldkövének számít, de később műveik is igazi csemegék a vájtfülűeknek

1974-ben feloszlottak, de nem gondolták igazán komolyan. hiszen ’81-ben már ismét együtt látjuk őket és azóta gyakran változó felállásban, szinte egyfolytában léteznek. Fripp az örökös tag, mellette jönnek-mennek a zenészek, de ez az ilyen stílusú zenekaroknál nem olyan megrázó, mint a slágercsapatoknál. 1995-ben kiadtak egy búcsúlemezt, ’96-ban pedig felléptek a Szigeten , ebből is látszik, hogy a zenén kívül, nem kell igazán komolyan venni, amit tesznek és mondanak.

A magyar rocktörténet egyik legfurcsább, legérdekesebb, legizgalmasabb zenekara, amely után mindössze egypár felvétel maradt, pedig filmek tucatjait lehetett volna készíteni róluk. Volt ebben az együttesben egy páratlan, szenzációs figura, aki mindössze három akkordot ismert, de mégis ő volt a középpont. Úgy hívták: Baksa Soós János.

1971-ben alakultak, az eredeti tagok Baksa-Soós, Bianki Iván, Doleviczényi Miklós, Imre Attila és Kisfaludy András voltak. Amolyan belvárosi, budai intellektuel zenekarnak számítottak, törzshelyeik a Párizsi Kert, a Citadella, a Bem rakpart és közönségük is elsősorban egyetemistákból, művészekből, értelmiségi fiatalokból állt, de feltünt egy-két bulijukon Latinovits Zoltán, Jancsó Miklós, Hernádi Gyula, Vujicsics Tihamér és egy Kex koncert szünetében lépett először színpadra Cseh Tamás. Két egyforma Kex koncert nem létezett, improvizatív, billentyű-központú zenéjük mellé valami rettentően érdekes happening, performance járult, amelynek központi figurája Baksa volt. Senki nem tudta előre – a zenekar sem – hogy mi fog történni, Baksa a pillanatnyi helyzetre reagálva, a helyszínen történt eseményeket groteszk formába öntve, irányította a történéseket, énekelt úttörődalt, csöpögő slágert, összeadott egy párt a színpadon, eljátszott egy katonai masírozást, elszavalt egy József Attila verset, majd belecsapott egy Led Zeppelin nótába. Elképesztő figura volt, nádszál termetével, hosszú karjaival, csapzott hajával és egészen egyedi, extrém intellektusával.

Ezzel a pasival és ellenőrizhetetlen, abszolút szabadságot sugárzó lényével a rendszer hivatalos urai nem tudtak mit kezdeni, amikor pedig egy bulin feltette a kérdést, hogy “mit keresnek itt az oroszok?”, már tudták volna, de nem merték megtenni… Minden esetre megpróbálták ellehetetleníteni a zenekart, mindössze egy kislemezük jelent meg  és szerepeltek két filmben.

1971-ben, egy Párizsi kerti koncert volt az utolsó, Baksa Soós eltávozott az országból, a Kex rövid, de rendkívüli hatású pályafutás után, nagy nyomokat ésszép emlékeket hagyva maga után, a rocklegendák közé távozott.

A zenekart Donald Fagen billentyűs-énekes és  Walter Becker basszusgitáros alapította 1972-ben. A két zenész New Yorkból érkezett San Franciscóba, még éppen jókor, amikor ez a város nagyon fontos volt rockzenei szempontból. Már volt egy nagylemeznyi anyaguk, amelyet filmzenének szántak, de nem igazán izgatták fel vele a kedélyeket. Ugyanakkor a Steely Dan néven megjelenő első lemezük, a Can’t Buy A Thrill már nagy vihart kavart, többen elájultak tőle és jogosan. Olyan később klasszikussá vált nóták voltak rajta mint a “Do It Again” és az “Only A Fool Could Say” és a következő Countdown to Ectasy nagylemez is nagyon jól sikerült. Szinte természetes módon elkezdődött a zenész vándorlás, de Fagen és Becker maradt és ez biztosította a további sikereket. 1974-ben jelent meg máig leghíresebb daluk, a “Ricky Don’t Loose That Number” és a pályájuk töretlenül ívelt felfelé. Az Aja ’77-ben újabb kirobbanó siker és a Fagen-Becker duó 1982-ig őrizte a csapat hírnevét, pedig ekkor már session zenészekkel vették fel lemezeiket.

1993-ban jött össze újra a nagy páros és kiadták régebbi anyagaikat Citizen Steely Dan címmel és ez már előre vetítette a napsugaras jövőt. 2ooo-ben nagyot durrant az ügy, Aganist Naturel albumuk négy Grammy díjat hozott, egy év múlva beiktatták őket a Rock And Roll Hall of Fame örökéletű zenészei közé, majd 2oo3-ban az Everything Must Go lemez is bejött. Egyik turné követte a másikat, 2oo7-ben a Heavy Rollers Tour keretében bejárták az egész USA-t, Ausztráliát, Európát, Új-Zélandot és Japánt, 2oo8-ban koncerteztek a Montreaux-i Jazz Fesztiválon és 2oo9-ben sem ücsörögtek otthon.

A Steely Dan pályafutása azt bizonyítja, hogy érdemes másodszor is nekirugaszkodni, no persze ehhez kell két olyan szuper zenész mint Fagen és Becker.

Ha “retrock” rovatunk időrendben követné az eseményeket Alexis Korner-nek az első oldalon kellett volna szerepelni. Már 1984-ben eltávozott az élők sorából, de amit hátrahagyott az abszolút fontos a blues és rock szempontjából..

1928-ban született Párizsban, osztrák-görög-török származású. szülei a 3o-as évek közepén Londonba költöztek és ez nagyon fontos momentum Korner életében. Megragadta a blues varázsa, első gitárját egy furnérlemezből és egy asztallábból farigcsálta, de zenei fejlődésére azért az volt nagyobb hatással, hogy klasszikus zongorát tanult. 1949-ben kezdett rendszeresen zenélni a Chris Barber Band zongoristájaként, de ekkor már gyakran fogott gitárt a kezébe. Az 5o-es évek közepén Cyrill Davies szájharmonikással megalapították a Roadhouse klubbot és több Angliába látogató amerikai blues muzsikust kisértek. Muddy Waters 1958-as turnéja ösztönözte, hogy elektronikus hangszerre váltson, majd létrehozza a Blues Incorporated együttest. Ez volt az a pillanat, amellyel Korner beírta nevét a blues és rocktörténetbe, ugyanis az évek során olyan zenészek játszottak a zenekarban mint Charlie Watts, Ginger Baker, Terry Cox, Jack Bruce, Graham Bond , Paul Jones és egy bizonyos Mick Jagger. ’67-ben egy triót alakított, majd Robert Plant-tel játszott duóban. Ezután a New Church együttes következett, amelyben a lánya énekelt és óriási sikert arattak a Rolling Stones 1969-es Hyde Park koncertjén, mint előzenekar. 197o-ben jött a CCS , amely a Led Zeppelin “Whole Lotta Love” című nótájának feldolgozásával a sikerlistákra is felkerült.  1972-.ben egykori King Crimson tagokból alakult a Snape együttes, 1975-től pedig szólóban vagy Colin Hodkinson-nal koncertezett.

A tüdőrák vitte el 1984. január 1-én.

Mayall a brit blues mozgalom atyja, rengeteg zenész sikereinek elindítója, a világ egyik legismertebb művésze, mégsincs egyetlen Grammy díja sem és nem tagja a Rock Halhatatlanjai Csarnokának. Az ítészek óriási hibájának kiküszöbölésére egyre fogy az idő, Mayall ugyanis már 77 éves. Valóban nem fiatal már, de idén nyáron is szinte minden nap fellép, június-júliusban Ausztriában, Csehországban, Szlovákiában, Lengyelországban, Németországban, Angliában, augusztusban pedig az Egyesült Államokban. Ezt csinálja utána valaki.

Apja kisebb tánczenekarokban játszott, hatalmas blues és jazz lemez gyüjteménye volt az alapja fia zenei érdeklődésének, aki bár tizenévesen  zongorázott és gitározott, nem készült zenésznek Művészeti iskolába járt, tipográfus és grafikus diplomát szerzett de mégiscsak zenekart alapított 1962-ben. Alexis Korner ösztönzésére Londonban összeállt a Bluesbreakers első csapata és ez a név a továbbiakban egyet jelentett a blues muzsikával. Első lemezük 1964-ben jelent meg, amelyet megszámlálhatatlan kiadvány követett, miközben a zenészek tömege fordult meg az együttesben, többek között Eric Clapton, Mick Taylor, Peter Green, Jack Bruce, Andy Fraser, Mick Fleetwood, Keef Hartley, Jon Hiseman, Dick Heckstall Smith. A Bluesbreakersből került ki a Cream, a Colosseum, a Fleetwood Mac együttesek magja, amelyek a rock legnagyobb bandái közé tartoznak. Ugyanakkor Mayall közös lemezeket készített a blues ősi legendáival John Lee Hookerrel, és Sonny Boy Willamsonnal is és még számtalan zenésszel.

1968-ban Kaliforniában telepedett le, majd a hetvenes években némi szünet következett pályafutásában. 1982 a Bluesbreakers újjáalakulásának éve, ekkor Mick Taylor, John McVie ls  és Colin Allen. alkották a zenekart Mayall mellett .Azóta is folyamatosan járják a világot, a tagság gyakran változik, de Mayall neve és tekintélye mindig garancia a sikerre. Az is lehet,  hogyha továbbra is ilyen energiája lesz a koncertezésre, van még idejük  a nagyokosoknak, hogy mikor fejezik ki tiszteletüket a blues mágikus varázslója elött.

Kicsinyke ember, hatalmas hanggal. Több ilyen arcot is ismerünk a rockzenében. Ott van például Eric Burdon és sajnos, már csak volt Ronnie James Dio és a mi Tunyogi Péterünk. Közéjük tartozik Van Morrison is.

A George Ivan néven született énekes idén augusztusban lesz 65 éves. Az írországi Belfastban jött világra, anyja blues és jazz énekes, apja fanatikus lemezgyűjtő, így nem csoda, hogy már 11 évesen helyi zenekarokban játszott gitáron és szaxofonon. Első jelentősebb – sőt, nagyon jelentős – bandája a Them volt, amelynek két nótája abszolút rocktörténeti érték, a “Here Comes the Night” és a “Gloria”  a 6o-as évek közepének kiemelkedő alkotásai. A Them feloszlása után az 1967-es “Brown Eyed Girl” Morrison első szólósikere, majd egy évvel később megjelenik az Astral Weeks album, amely sokak szerint a rocktörténet egyik legjobb albuma. (a Melody Maker szerint egyenesen a legjobb…) Ezután az USA-ba  költözik, fellépései élményszámba mennek, lemezei kitűnőek, John Lee Hooker szerint ő a legjobb fehér bluesénekes. ’73-ban már ismét Írországban van, a Veedon Fleece album, majd azt követő dupla koncertlemeze óriási siker.

Mintegy tíz évre eltünik a nagy nyilvánosság elől, alig-alig hallani róla, 1988-ban az Irish Hearbeat lemezzel tér vissza, megint nagyon sikeres, duettet énekel Cliff Richard-dal, Rod Stewart-tal, ’99-es Back on Top lemeze pedig a régi magasságokba emeli. Annak ellenére, hogy ódzkodik mindenféle felhajtástól, reklámtól, utálja a show business üzleti őrületét, hatalmas tekintélye van a zenészek és a közönség körében egyaránt. Felkerül az amerikai slágerlistára, Grammy díjat kap, kitüntetik a Brit Birodalmi érdemrenddel.

A kis Van Morrison helye a legnagyobbak között van.

A zenekart alapító Gary Brooker énekes egyetlen sikert mondhatott magáénak 1966-ig, a “Poison Ivy” cím dalt, ennél többre nem futotta.

1967-ben, egy Bach kantáta témájára Keith Reid társaságában komponált egy nótát, amely a “Whiter Shade of Pale” címet kapta, ezt kiadták és mindenki nagy meglepetésére május 25-én első lett a New Musical Express listáján és azon nyomban eladtak belőle vagy öt millió darabot. Első ijedtségükben gyorsan összeállítottak egy zenekart, Robin Trower és B.J. Wilson közreműködésével, majd írtak egy újabb számot, “Homburg” címmel és ez is siker lett. Melodikus, blues és rock and roll elemekkel vegyített muzsikájuk, amelyben az orgona vitte a fő szerepet, utat talált a beat rajongók szívéhez, a “Fehérnél is haloványabb árnyék” pedig minden idők egyik legkedveltebb házibuli száma lett. Ez az a bizonyos “gyerekcsináló dal”, amelyet nem lehetett kihagyni, ha az ember egy csaj szívét, tekintetét és különböző testrészeit szerette volna  megkaparintani. 1968-ban 1oo.ooo ember elött léptek fel a Miami Pop Fesztiválon, majd ’69-ben kiadták legjobb albumukat, a Salty Dog-ot. 1971-ben aztán Robin Trower lelépett és ezzel a banda egyik legjobb tagja távozott,  megtört a lendület,’77-ig kiadtak még három lemezt, de ezek már csak mérsékelt sikert arattak

1977-ben búcsúkoncertet tartottak a New York Music Academy nagytermében,  ez azonban  nem bizonyult véglegesnek, 1991-ben visszatértek és még 2oo3-ban is adtak ki új lemezt. A ’6o-as évek már nem térhettek vissza, de az a dal… Az még mindig, minden házibulin leveszi a csajokat a lábukról…

Metal. Bírod?

Bőrök több kilónyi lánc, szegecsek, vasak, félelmetes hangerő, sivító gitárok, heavy metal, Judas Priest. Ezek összetartozó fogalmak, metal nincs Judas nélkül és fordítva ez ugyanígy igaz.

A csapat ősét 1968-ban alapította Birminghamban  K.K Downing gitáros és Ian Hill basszusgitáros. A nevet egy Bob Dylan nóta címéből kölcsönözték, majd elkezdtek az akkori viszonyokhoz képest jó kemény muzsikát nyomni. 1972-ben szállt be hozzájuk egy szinházi világító, aki amúgy mellékesen énekelt is. Ő volt Rob Halford. Kér évvel később megjelent a Rocka Rolla, majd 1976-ban a Sad Wings of Destiny album,  melyet a kritikusok a heavy metal egyik alaplemezének tartanak, úgy lekőrözték vele a Black Sabbath-ot mint a pinty. Elég jelentős tagcserék után, amely később is jellemző volt rájuk, főleg a dobos-poszton, ’75-ben felléptek a Reading-i fesztiválon, majd a Led Zeppelin előzenekara voltak Amerikában és rettenetesen népszerűek lettek. Pozíciójukat tovább erősítette a Killing Machine és főleg az 198o-as British Steel, amely talán a mai napig a legjobb alkotásuk. Ezen van két klasszikus slágerük a “Living After Midnight” és a”Breaking the Law”.

Ezután némi visszesés következett be pályájukban, amelyet az 199o-ben megjelent Painkiller lemezzel küzdöttek le és ismét a csúcsra tartottak. Ekkor azonban Halford elment, mert neki még így sem volt elég kemény a zenekar, helyette Tim “Ripper” Owens érkezett és csináltak egy jó kis lemezt Jugulator címmel. 2oo3-ban azonban az emigráns énekes meggondolta magát, visszakéredzkedett, amelyet a kítűnő Angel of Retribution album követett és a Judas Priest ismét a legnagyobb metal bandák között találta magát,  az illusztris társaságban mind a mai napig az övék az egyik vezető szerep.

2o1o-ben végre a hivatalos elismerés is megérkezett, a Touch of Evil albumon megtalálható “Dissidant Agressor” című daluk meghozta számukra a Grammy-díjat.

A rock and roll egyik legnagyobb hatású  zeneszerzője és előadója Charles Harding Holly néven született 1936 szeptember 9-én, a Texas állambeli Lubbock.ban. Gyermekkorában a blues, a country és a mexicói népzene hatott rá és ezek a zenei hatások alakították azt a sajátos világot, amikből sikeres dalait írta. Country előadóként kezdte, a befutás legfőbb momentuma az volt, amikor egy tehetségkutató versenyen Bill Haley elött léphetett fel. Első lemezeit a rock and roll és a country Mekkájában, Nashville-ben vette fel, majd Clovis-ban, Normann Petty stúdiójában dolgozott. Együttmüködésük sikeresnek bizonyult, olyan slágereket hoztak ki mint a “That’ll Be The Day”, a “Peggy Sue”, az “Oh, Boy” és a többiek. Egyre-másra jöttek  legújabb dalai,miközben Crickets nevű zenekarával turnézott. 1958-ban New York-ba költözött, hogy minél “közelebb legyen a tűzhöz”, de mégis anyagi nehézségei támadtak, ezért elvállalt egy turnét Ritchie Valens és Big Bopper társaságában. 1959 február 3-án a zenészeket szállító repülőgép lezuhant és a rock and roll korai korszakának legendás alakjai életüket vesztették.

Buddy Holly azonban dalaiban tovább élt, a Beatles, a Rolling Stones, a Hollies, a Byrds, a Buffalo Springfield és más együttesek játszották, dolgozták fel szerzeményeit Több film is készült életéről, a Buddy Holly Story-ban Gary Busey játszotta a főhőst, a West End-en pedig Buddy címmel musicalt mutattak be.

Egy bizonyos Mark Feld nevű fickó,aki Marc Bolan néven kezdett zenélni, 1967-ben, amikor 2o esztendős volt,úgy gondolta, hogy ideje lenne komolyan venni a dolgot és Steve Peregrine Took ütőhangszeressel létrehozott egy duót, amit a kimondhatatlan nevű Tyrannosaurus Rex-re kereszteltek Folkzenét játszottak, lemezeket adtak ki, amelyek a hippi filozófia jegyében születtek, egy kis mágiával, misztikummal elegyítve, de nem igazán érdekelt senkit. Aztán 197o-ben Bolan elektromosra cserélte akusztikus gitárját, négy tagúra bővültek, a nevüket pedig lerövidítették T. Rex-re és hipp-hopp beütött a siker.

A “Ride A White Swan” című nóta 197o október 24-én második lett a brit listán és innét kezdve kitört a hiszti, amit az újságírók rögtön el is neveztek “rextasy”-nak. 1o-16 éves tinik visítottak eszeveszetten minden koncertjükön, Marc barátunk pedig a legnépszerűbb tinisztár lett Anglia-szerte. A következő évben a “Hot Love” és a “Get It On”  első  a slágerek között, majd jött a “Jeepster” és a “Telegram Sam”, meg a többiek, ha egy nótájuk megjelent, rögtön hatalmas siker lett belőle. Ringo Starr filmes próbálkozásainak bevezetéseként ’72-ben lefilmezte egy koncertjüket és a “Born To Boogie” után azt mondták a kritikusok, hogy ez a legnagyobb popzenei esemény a 6o-as évek óta. Furcsa, kicsit monoton, mégis érdekes muzsikájuk abszolút egyedivé tette őket, de a nagy poén az egészben maga Bolan volt, aki mágikus hatást gyakorolt rajongóira.

Az őrült siker 1974-ig tartott, akkor jött a Slade, Gary Glitter és a tinik váltottak, már ők voltak a nyerők, nem is beszélve a punk betöréséről, ami alapjaiban változtatta meg a rock világát. Egy évvel később a T.Rex feloszlott, majd ’76-ban Bolan összehozott egy új zenekart, talán el is indult volna ismét a siker felé, de 1977 szeptember 16-án autóbaleset áldozata lett.

Ez lett a vége a T.Rex együttesnek, de nem Marc Bolan legendájának, ő a mai napig misztikus és imádott sztár maradt, akire elhomályosult szemmel gondolnak a hetvenes évek elejének eksztatikusan sikoltozó kis csajai.

1965-ben The Golliwogs éven próbálkoztak először, de senkit nem érdekelt a zenekar,  csak egyetlen daluk, a “Brown Eyed Girl” lett némileg ismert Friscóban és környékén. A négy igencsak ambiciózus fiatalember azonban nem adta fel, úgy döntöttek, hogy sztárok lesznek, egyetlen cél lebegett a szemük előtt: slágereket kell gyártani! John Fogerty, Tom Fogerty, Stu Cook és Doug Cosmo Clifford akkor került nyerő pozicíóba, amikor nevet változtattak és amikor az úgynevezett”  San Franciscó-i hang” népszerűvé vált. Country, rock és egy kis blues keverékéből készítettek mixet, amely csakhamar nagyon bejött, a szövegekkel meg nem sokat bíbelődtek, a dalok szerelemről, a Mississipiről, Louisiana fáiról és hasonló fontos dolgokról szóltak.  1968 és ‘ 71 között bármit énekeltek és játszottak lemezre, azon nyomban óriási siker lett. Öt év alatt 7 nagylemezük és 8 kislemezük vált aranylemezzé, ami nem is csoda, hiszen olyan dalok szerepeltek rajtuk, mint a “Suzie Q”, a “Bad Moon Rising”, a “Proud Mary”, a “Who Stop the Rain”, az “Up Around The Band” és társaik. 1969-ben a Billboard top1oo listáján 11o alkalommal jelent meg az együttes neve! 1971-ben az év zenekarának választották őket és a csúcson voltak, amikot Tom Fogerty váratlanul kilépett.

1972-ig tartott a CCR dicsőséges pályafutása, a tagok közül csak John Fogerty ért el sikert szólóban, 1997-ben Blue Moon Swamp című lemezéért Grammy díjat kapott. Tom Fogerty 199o-ben meghalt, a többiek éltek abból a pénzből és abból a sikerből, amit a Creeedence-el elértek. És ez bizony nem kevés…

“Amerika válasza a Beatlesre” -így emlegették őket egy időben és bár ez  teljesen nem jött be, a Byrds  mégis nagyon fontos a rocktörténetben. Hogy miért? Elsősorban azért mert olyan sikeresen ötvözték a folk zenét a rockkal, hogy ezzel irányt mutattak egy új stílusnak, ráadásul az acid- rock, és a space- rock alapjait is ők rakták le.

1964-ben Los Angelesben Gene Clark, Michael Clarke, David Crosby, Chris Hillmann és Roger McGuinn hozták létre a zenekart, eredeti nevük Beefeaters volt, első sikertelen lemezük is ezen a néven jelent meg. Villámgyorsan nevet változtattak, McGuinn pedig közölte, hogy ezentúl keverni fogják Dylant Lennonnal és a folkkal, majd kiadták első lemezüket, melynek címadó dala, a “Mr.Tambourine Man”, az első helyre került az angol és a brit listán is. Ez tényleg csattanós válasz volt a Beatles-re, úgy látszott, hogy komolyan gondolják a dolgot. Következő lemezük is óriási sikert aratott , itt is a címadó nóta, a “Turn! Turn! Turn!” lett a befutó, de ezután Clark, aki az első számú komponista volt a társaságban, kilépett és ezzel megbicsaklott a cselekmény. Eltávolodtak a folktól, elektronikus irányba mentek tovább, de ez már nem volt annyira sikeres. Ráadásul Clarke és Crosby is elment, így azután ‘ 68-ban már csak McGuinn árválkodott egyedül az alapítók közül. Összehozott egy új csapatot, csináltak is egy pár jó lemezt, de ennyi volt, pár esztendő után feloszlottak.

1973-ban még egyszer összejöttek az alapítók és kiadtak egy sikeres albumot, de utána mindenki ment a maga útján. David Crosby és Roger McGuinn ma is aktív muzsikusok, a többiekről vajmi keveset lehet tudni. Az viszont tény, hogy 1991-ben beválasztották őket a Rock and Roll Hall of Fame tagjai közé és ezzel a Byrds megváltotta a beszálló kártyát a rock örök turnébuszába.

Biztos, hogy ő a legfehérebb bluesgitáros. Az albínó zenész 1944 február 23-án született Beaumont-ban, Texas államban. Zenészcsaládban jött a világra, őt is elkezdték különböző hangszereken tanítani , először a fúvósokkal próbálkozott, klarinétozott, majd a nem túl gyakori ukulelével is kísérletezett, de aztán jött a gitár és a többi hangszer már nem érdekelte.

Első zenekarát It And Them néven, szintén albínó testvérével Edgar-ral alapította és kisebb helyi lemezkiadóknál adták ki kezdeti lemezeiket. 1969-ben fedezte fel a CBS lemeztársaság és megjelentette első albumát, amely saját nevét viselte címként. Jellegzetes gitárhangzása, gitárfutamai és énekhangja hamar ismertté tették, felfigyeltek különleges egyéniségére, tehetségére. Még abban az évben megjelent a második lemez is The Progressive Blues Experiment és ezzel bekerült a legjobbak közé. 1969 augusztusában fellépett a Woodstock-i fesztiválon, ahol kilenc dalt adott elő és tovább erősödött a poziciója. Nagy jövő elött állt, de két évvel később kábítószer problémái miatt vissza kellett vonulnia. 1973-ban került elő a kitűnő Still Alive And Well albummal és az évtized végéig meghatározó alakja volt a világ blues és rockzenéjének.

A ‘ 8o-as évek elején komoly hullámvölgybe került, önmagát ismételte, zeneileg kiüresedett, elfáradt, szinte teljesen eltünt. 1984-ben azután ismét megrázta magát, a Guitar Slinger kitűnően sikerült és azóta folyamatosan koncertezik, öt-hat évenként pedig új lemezt ad ki.

2oo9-ben két lemeze is boltokba került a The Johnny Winter Anthology és a The Woodstock Experience. 1988-ban beválasztották a Blues Foundation Hall of Fame halhatatlanjai közé, a Rolling Stone magazin listáján  pedig a világ 74. legjobb gitárosának szavazták.

Először is felmerül a kérdés: melyik Generál? Mert ugyebár volt belőle kettő, amely nem nagyon hasonlított egymásra. Azután a következő kérdés: pop vagy rock? Mert az első  Generál énekelt kis édes-aranyos popdalokat, de játszottak Led Zeppelint, Crosby, Sills, Nash and Young-ot , meg rock and rollt is, a második meg rockot, de közben soult is. Mi is ez a bonyodalom? Mi is volt a Generál?

Először is megalakultak. Méghozzá 1971-ben, a Ferm és a Zé-Gé együttesek egykori tagjaiból, úgymint Várkonyi Mátyás, Révész Sándor, Karácsony János, Novai Gábor, Ákos István és Reck Lajos. A névsor impozáns és ennek megfelelően a zenekar is nagyon jó volt, aminek az is a bizonyítéka, hogy az alakulás évében megnyerték a “Ki mit tud” vetélkedőt, ami olyan volt mint a mostani Megasztár, csak jobb, mert mindenféle műfajban kerestek tehetségeket és nem volt körülötte akkora médiacirkusz, nem volt ekkora műbalhé mint ez a mostani. A csapat elsősorban a vokális zenére helyezte a hangsúlyt, ehhez még ott volt segítségnek az apró termetű, de nagyhangú csajokból álló Mikrolied vokál, a Várszegi Éva, Herczku Mari, Selényi Hédi hármas Eszelősen népszerűek lettek, a legendás Danuvia müvházban működő klubjuk minden szombaton csurig volt emberekkel, 4ooo tagsági igazolványt adtak el, de csak fiúknak, mert csajoknak nem kellett ilyen passzus. A ‘ 72-es táncdalfesztiválon előadói díjat kaptak, majd megnyerték a Made in Hungary vetélkedőt a “Gyere csöngess be hozzám jóbarát” című opussal. Közben külföldön is nagyon népszerűek, Lengyelországban, NDK-ban naponta többször is megtelik a koncertjeikre egy-egy sportcsarnok. ‘ 73 -ban Bódy Magdi érkezik, Selényi helyett, majd Póta András Reck Lajos helyett. Ez még nem nagy baj, a probléma akkor következik, amikor Karácsony James elmegy az LGT-be és rövidesen Révész is követi egy másik, Piramis elnevezésű csapatba.

Itt vége is lehetne a dolognak, de ez egyáltalán nincs így, Várkonyi teljesen átszervezi a társulatot,nemcsak  a tagok, a zene is változik, funky-rockot játszik az új banda. Várkonyi mellett Novai és Póta marad, jön még egy dobos Solti János személyében, valamint egy Tátrai Tibor nevű gitáros és az egykori Olympia-énekes, bizonyos Horváth Charlie. A zenekar remek, a bulik nagyon jók, de főleg külföldön megy a szekér, minden szocialista országban és Hollandiában is nagyon népszerűek, itthon valahogy a közönség kevésbé vevő rájuk. 1978-ban a világsztár War együttessel léptek fel, de hanglemezgyár már nem akarta kiadni következő lemezüket és 1979-ben megszűnt a Generál. Igazán kár volt értük, de a később születettek és a régi rajongók még abban az örömben részesülhettek, hogy sok-sok évvel később közös koncertet adott a “két Generál” nagyon nagy sikerrel.

Hősünk már nem is retrock, hanem a retrock  retrója…  Mégis érdemes foglalkozni vele , hiszen sok magyar gitáros a rock and roll és beat korszakban az ő dalait tanulta meg először. Gondoljunk bele, ha ezek az öreg arcok nem lettek volna, akkor nincs rock and roll, nincs beat, azután nincs rock. Mi lett volna velünk nélkülük?

Duane Eddy már 1938-ban megszületett, már öt éves korában gitározott, már tizenhat éves korában helyi zenekarokban játszott a New York állambeli Corningban. Egy Lee Hazlewood nevű disc-jockey fedezte fel és protezsálta be a Jamie lemezkiadóhoz. Eddy kitalált magának egy egészen sajátos gitárhangzást, tulajdonképpen elhangolta a hangszert, a szólókat a mély húrokon játszotta, egy speciális tremolót használt és ő alkalmazta először a visszahangosítót. Ezekkel a trükökkel -és persze tehetségével – rögtön sikert ért el,  1958 szeptemberében a “Rebel Rouser” hatodik lett Amerikában és Angliában is felkerült a listára. Egymás után születtek jobbnál jobb dalai, a “Shazam”, a “Ring of Fire”, a “Peter Gunn”, a “Dance With the Guitar Man”. Négy év alatt 25 kislemezéből 3o milliót adtak el, 21 nótája került fel a slágerlistákra! 196o elejétől kezdve, a beat beköszöntével már nem mentek annyira az instrumentális gitár számok, ezért a The Rebelletes női vokállal dolgozott tovább, de ez már nem volt igazán az ő világa.

A továbbiakban számos filmzenét írt, majd 1986-ban az Art of Noise feldolgozta és közösen előadták az egykori “Peter Gunn”-t, ezzel ismét a reflektorfénybe került, egy évvel később pedig Grammy-díjat  is kapott. Közös lemezei voltak Paul McCartney-val, George Harrison-nal és Ry Cooder-rel, akik így tisztelegtek a hőskor nagy alakja elött.